Amint az üzemanyag elhagyta a tárolót, lecsökkentik a hőmérsékletét, hogy szilárd deutérium jégdarabokat hozzanak létre. Ezeket a a reaktorba továbbítják, ahol több fúziós égető felhevíti őket, miközben egy mágneses erőtér nyugalomban tartja a darabokat.

A Galaxy osztálynál használt standard impulzus fúziós reaktor egy 6 méter átmérőjű gömb, ami hafnium excelinide-ből épül fel. A reaktorok hálózatban is működhetnek; a lépcsőzetes elrendezésben az egyikből kiáramló plazma a következőbe kerül. A Galaxy osztáy csillaghajóin lévő 8 impulzus hajtómű mindegyike 3 fúziós reaktorból épül fel a fenti módon.

Amikor a deutérium sikeresen egyesült, a létrejött plazmaáram a következő fő egységbe, a téridő meghajtó tekercsbe kerül. Az einsteini fizika szerint - amely minden normáltérben utazó tárgyra érvényes - egy hajó sebessége sem közelítheti meg nagyon a fénysebességet, mivel addigra annyira megnő az üzemanyag-fogyasztás, hogy a hajónak egyetlen üzemanyagtartálynak kellene lennie. A tekercs megakadályozza ezt a hatást, azzal, hogy létrehoz egy szubtér-sebesség alatti Cochrane-mezőt a hajó körül, lecsökkentve ezzel annak tömegét, ezáltal elősegíti a nagyobb gyorsítást.

Az impulzus repülések így nemcsak a fúziós reaktorok teljesítményétől, hanem a tekercsek képességeitől is függnek. Az egyik leggyorsabb impulzus meghajtású hajó a felújított Constitution osztály volt. Az osztály hajói néhány másodperc alatt elérték a "teljes impulzust", vagyis a fénysebesség negyedét. A skála másik végén a jóval későbbi Ambassador osztály áll, ami a teljes impulzust már csak 125 másodperc alatt volt képes elérni.

Amint a plazmaáram áthaladt a tekercseken, eléri a kipufogó nyílást és kikerül az űrbe. Ha a tekercs nem működik, az impulzus hajtómű többezerszer kisebb teljesítményre áll vissza. Ezért a kipufogó-rendszert úgy tervezték, hogy kijavítsa a szokatlan tömegeloszlásokat vagy tengelyen kívüli tolóerőt biztosítson a nagyobb mozgékonysághoz.

Azon sebességenél, amelyek már a fénysebesség jelentős hányadát teszik ki, az idő eltérése a

csillaghajó legénysége számára is fontos tényezővé válik. A fénysebességhez közel ez a hatás már nagyon jelentős. Pédául a fénysebesség 92%-ánál, amely egy Galaxy osztályú hajó maximális sebessége, 2.5 nap telne el egy nyugalmi megfigyelőnél, amíg a hajón csak 1. Azért, hogy az időeltérést 3.5% alatt tartsák, a Föderáció normál küldetés során a fénysebesség 25%-ában maximalizálta az elérhető sebességet - ez a teljes impulzus. Mivel ez harci küldetésekben nincs érvényben, a hatás rendkívül rossz lehet a hajóra nézve; a legénység olyan helyzetben taláhatná magát, melyben a reakcióidejűk jelentősen lecsökkenne az ellenségéhez képest a két hajó közti sebességkülönbség miatt. Ezért a csillaghajókon igyekszik elkerülni a magas relatív sebességeket.

A korai űrhajókon "retro-rakétákat" alkalmaztak, hogy lelassítsanak, amikor elérik a célt, vagy csak egyszerűen megfordították a hajót, és a főhajtóművet használták a lassításhoz. A meghajtó tekercs alkalmazásának további előnye, hogy megszűnt a fenti kellemetlen procedúra. A tekercs lehetővé teszi, hogy a hajó tömegét lecsökkentve egy kis mennyiségű mozgási energia nagy mennyiségű gyorsulást eredményezzen. Amint a tekercset lemerül, a hajó gyorsan visszatér eredeti tömegéhez. A mozgási energia állandó marad, így a gyorsulás erősen lecsökken, minden külsö hajtómű használata nélkül.

Elméletileg, a tekercs egyedül is meghajthatná a hajót, egyszerűen szabályozva a hajó tömegét, így biztosítva a kívánt gyorsulást. A gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű. A tekercset nem lehet csak úgy ki- és bekapcsolni; lemerülhet és újra feltöltődhet amint plazma folyik át rajta - mint egy impulzus hajtómű normál működése közben. Ezért nem lehet egy hajó tömegét egyszerűen fel-lehangolgatni. Eme korlátozás megszűntetése az impulzus hajtómű-tervezők "Szent Grálja" már egy évszázad óta, de még nem értek el jelentős áttörést.